Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Kedves szavak, mosolygó eladó, nyüzsgő emberek. Ez jellemző a legtöbb pékséget egy verőfényes reggelen. Bostonban mindenképp. Gyakran szoktunk oda járni, minket már messziről is ismert az összes ott kiszolgáló. A boltba belépve a frissen sült termékek illata csapta meg az orrom, pofátlanul kínálva magukat ropogós aranybarna árnyalatban. Már csak a hangulat miatt is szerettünk oda járni. Liv rászoktatott a jó dolgokra.
- Csak lassan, kisfiam. - szólal meg egy szőke, alacsony, de annál életrevalóbb hölgyemény hárommal előttem a sorban. Bizony reggel sorban állás van a pékségnél, mindenki a jussát, az első még frissen gőzölgő cipóját, vagy épp talán valami nyalánkságát várja. A pufók arcú kisgyerek, aki eddig egy hajtogatott papírrepülővel türelmesen várta a sorát az anyja mellett, most szaladgálni kezdett. Csak ment a repülő után. A város ébred, ez kétségtelen. Ez után mindenki munkába, vagy egyéb más dolgára megy. Én nem, majd csak hazafelé igyekszem. Az órámra nézek és megállapítom, hogy még épp időben vagyok. De már haladhatna a sor. A legelöl álldogáló nénike megkapja a hatalmas papírzacskóját. Én kettővel szoktam hazavinni, úgyis elfogy. Én ismét az órámra pillantok.
- Csak lassan, kisfiam. - az iménti hölgy most már nyomatékosabban szól tökfilkó porontyára, aki egyre elmélyültebben hajszolja álomvilága sárkányait. A néni épp csak pár centire sétál el előtte, a kellemetlenség baljós szörnye pedig csalódottan vánszorog vissza zugába. A sor halad egyet. Most egy pocakos bajszos, amolyan irodaharcos állja sorát a két csokis kakaós csigájáért. Megfordul a fejemben, vajon csak kettőt eszik meg?
Az órámra pillantok. Lassan már haladhatnánk, máskor már ilyenkor rég sorra kerültem. Úgy fest a hétfő mindenkire rá vetíti nyomasztóan egyhangú és álmos hatását. Megkezdődnek a szürke hétköznapok. Már akinek. Az állandó robotolás, a visszatéri napi programok engem nem fenyegetnek. Hisz odahaza vár a takaros kis feleségem, aki kirángat akkor is a dolgozószobából, ha valóban fontos lenne a munka. Na nem, mint ha kétszer kellene mondani.
- Csak lassabban... - a mostanra már oly' ismerősen csengő megszólítás már nem hangzik el. Felpillantok a kölyök felé, aki épp egy vele hasonló korú kislány triciklijének hátsó kerekén esett át. A papírrepülő elszáll a kezéből, ahogy csúszik pár centit a fényesre felmosott járólapon. Felül lassan, pirospozsgás arca most hófehér, majd lassan vörösödni kezd. Ijedtében szája sírásra görbül, anyja pedig kiállva a sorból hozzá sétál és vigasztani kezdi. Ígér neki minden jót, nyalánkságot, amit csak el tud képzelni.
- Kisfiam... - az ajtó csengője megszólal, hátra pillantok. A belépő idős szemüveges úr már ismerős a számomra. A volt professzorom, aki elindított a pályán. Biccentek neki. Figyelem, ahogy az újsággal int is felém. De várjunk csak. Miért kezd az az újság hullámozni? Majd teszi ezt ő maga is, mint ha csak ragályos lenne a mozgás. Aztán az ébresztőm fülsüketítő zaja térít észhez. Nem a professzor volt furcsa, csak álmodtam. Egy szép emlék. Elbeszélgettünk míg a hölgy a kisfiát feltámogatta egészen addig, amíg sorra nem kerültünk. Szép napnak indult. Ellentétben a maival, ami borongós. Jeff, hé Jeff, ideje, hogy összeszedd magad! Nem lesz semmi baj, csak ne legyél ennyire negatív.
A tükörben egy bágyadt alakot látok viszont. Nem véletlenül állítottam az ébresztőmet hatra, noha kilencre kell csak beérnem. Tudom, addigra úgy ki fogom csípni magam, hogy Livnek nem lesz egy szava sem. Noha nem mostanában terveztem, hogy elé állok, valahogy máshogy alakult. Elég volt csak egyszer megpillantanom, máris feltámadt bennem a vágy, hogy beszéljek vele. Ezt ma meg fogom kapni, hisz kiharcoltam. De ismerem magam, nem fogok ennyivel megelégedni. Érzem, hogy visszakapni szeretném igazán.
Nyolckor már úton voltam. A helyszín adott, még bőven a megbeszélt idő előtt fogok odaérni. Nem kell rám várnia egy percig sem, noha gyanítom, ő nem igazán fogja előbb tiszteletét tenni kilencnél. Sajnos. Pedig régebben ahányszor találkoztunk valahol, ő is mindig előbb jött. Igaz, csak véletlen egybeeséseknek titulálta, én éreztem, hogy benne van a keze. Hisz mindenhol pontosan jelent meg, sosem előbb, vagy egy percet is késve.
Sejtettem, hogy nem lesz itt, de mit is várok? Az órámra pillantok. Bőséges húsz percem van ahhoz, hogy várjak rá. Nem akarok enni semmit sem, még legalábbis előtte nem. Majd ha megjön. A vendégem lesz, ő maga mondta. De hát ez számomra mindig is kézenfekvő volt, hogy én hívom meg. Sosem hagytam, hogy kifizessen bármit is, hiába állt ő anyagilag jobban. Tehát addig beérem egy gyorsan lefőzött eszpresszóval. Meg egy jó kilátású szabad hellyel valahol az ablak mellett, ahol a forgalom mégsem túl nagy.

Nem tudom eldönteni, hogy vártam e ezt a napot, vagy a hátam közepére se kívánom. Az érzelmek viaskodnak bennem. Este nagyon sokáig dolgoztam, mert egyszerűen nem jött álom a szememre. Le kellett foglalnom valamivel magam. Mikor végre úgy éreztem, el fogok tudni aludni, kényelmetlennek éreztem az ágyam. Nagyon sokat forgolódtam, mire elnyomott az álom. Azt álmodtam, hogy egy mély gödörben ülök, fázok, zuhog rám az eső, minden sáros és odafent hallom, hogy emberek vannak, látom, ahogy elemlámpáikkal világítanak, de hiába kiabálok, nem hallanak. Pedig torkom szakadtából üvöltök, de senki nem hall engem. Aztán meghallom Jeff hangját, nevet. Azt mondja "Végre elintéztük, már nagyon idegesített a csaj...". Hallom, amint még páran felnevetnek és gratulálnak Jeffnek, hogy milyen szépen elintézte a dolgot, hogy ügyesen kitervelt mindent. Én sírok, tovább kiabálom, üvöltöm, hogy ne hagyjanak itt, aztán csörömpölést hallok és egyszer csak egy adag föld zúdul a nyakamba, majd még több. Felébredtem arra, hogy élve eltemettek. Jeff temetett el, miután kihasznált és "elintézett", megszabadult tőlem. Eldobott minden szó nélkül... Ziláltan ébredtem, még hajnal volt, csak úgy kapkodtam a levegőt, remegtem, s úgy éreztem valóban sáros vagyok, még prüszkölnöm is kellett, hogy levegőt kapjak, de nem a sár miatt, hanem mert a saját hajam hullott a számba. Ez úgy fél órája lehetett. Nagyjából annyi ideje vagyok ébren, azóta a zuhan alatt állok, s csak hagyom, hogy zubogjon rám a víz. Három órát aludhattam körülbelül, de az csak rontott a dolgokon. Ez az álom... Nem tudom feldolgozni, hogy Jeffel egy városban élünk. Mióta újra láttam, Damien minden egyes rezdülésében felismerem őt. Figyeltem ahogy alszik, eszik, koncentrál, tv-t néz, játszik, beszélget, örül, szomorú és... és a rohama ellen küzd. Mikor tegnap vásárolni voltunk, kinézett magának egy kekszet, amit nagyon szeretett volna. Figyeltem, ahogy leveszi a polcról a dobozt, majd odasétál hozzám, s azt kérdi, ehet e ilyet. Elolvastam az összetevőit. Okos kisfiú, tudja, ha dió van benne, akkor sajnos nem ehet belőle. Nem volt benne, megvettem neki. Olyan boldogan gyömöszölte a szájába, mikor már a kocsiban ültünk, öröm volt nézni... Meddig fogom tudni őket távol tartani egymástól? Meddig hitethetem el vele, hogy nem az övé? Le akarom egyáltalán tagadni? Eszembe jut egy régi emlék, alig voltunk még együtt, egyszer azt hittem, bekaptam a legyet, meg voltam rémülve, ő annyit mondott, megoldjuk, együtt megoldjuk. Nem ítélt el, nem gyűlölt, nem akart elhagyni... akkor nem hagyott el. Téves riasztás volt, de ő mellettem állt. Akkor igen...

Sok időm volt, így rengeteget gondolkodtam azon, miben legyek. Eszemben volt az is, hogy valami nagyon nőiesen kihívóban jelenek meg, amolyan "Ezt dobtad el, látod?" stílusban, hiszen én a hozzám hasonló korú nőkkel ellentétben nagyon is meg vagyok elégedve magammal és nem szégyellem a koromat. Miért is tenném? Senkinek nem ért még véget csak azért az élete, mert harminc lett, maximum ha emiatt bestresszelt és elrontott mindent. De az már más helyzet... Nem is érdekelnek az olyanok. Végül amúgy nem vittem túlzásba. Egyszerű fekete szövetnadrágot és barnásszürke spagetti pántos, elől kissé ejtett blúzt vettem fel, rá egy szürke pulóvert, fekete zárt orrú magas sarkúval. Fehér bőrtáskámat választottam ki hozzá, a hajam egyszerűen csak egyenesre fésültem, enyhén kisminkeltem magam, majd barna, nagy lencséjű napszemüvegemmel zártam le az összképet. Így sétálok most a megbeszélt helyszín felé. A karórámra pillantok. pontosan hat és fél percem van odaérni, szóval nem sietek. Elhatároztam, hogy pontosan fogok érkezni, ahogyan távozni is. Kap kereken hatvan percet, annyi idő alatt amit elmond-elmond, amit nem, azt nem. Tisztában vagyok vele, hogy már ott van, talán már rég óta. Tudom, hogy nosztalgiázni akar majd. Tudom, hogy nem akarja majd ennyivel elintézni. Utólag belegondolva, láttam a szemében. Nem akarja ennyivel lezárni, nem az ő stílusa lenne. Én erre nem állok készen...
Odaérésem előtti utolsó perceimben végiggondolom még, mindent elintéztem e, Kamille vigyáz Damienre. Megbeszéltem vele, még véletlenül sem jönnek a közelbe, a már jól ismert játszótérre fognak kimenni, majd ha nem érnék addig haza, ad neki ebédet is. Bepácoltam reggel még a csirkemelleket, kisüti és ad neki olyan köretet, amit Damien kér, majd adhat neki egy szeletet a sajttortából, amit tegnap csináltam vacsorára. Kamille érti a dolgát, igazán ügyes lány, már tanulgatja a nyelvet is, viszont Damien remekül tudja vele gyakorolni a franciát. Mondjuk nem mintha gyakorlásra lenne szüksége. Gyönyörűen beszéli mind a két nyelvet. Az én okos nagy fiam.
Megállok a pékség sarkától két lépésre. Nagyot sóhajtok, megigazítom a hajam, ruhám, rendezem a vonásaim, drága kisfiam gondolatát egyetlen órára odébb teszem, órámra pillantok. Húsz másodperc. Időben vagyok, mint mindig. Még egy gyors sóhaj, majd lábaim újra járásra lendülnek, odalépek az ajtóhoz, kezem a kilincsre fonódik, s az ajtó feletti csengettyű csilingelésével pontban egyszerre szólal meg a közeli templom tornyában lelkesen ingó harang hangja is. Ha előre megtervezem se lehettem volna pontosabb. Egyből kiszúrom Jeffet, biccentéssel köszönök a személyzetnek, párszor már jártam erre, szóval nem vagyok teljesen ismeretlen számukra. Tudják hogyan iszom a kávét és ez nekem pont elég ahhoz, hogy szeressek ide járni. Pláne, hogy minden friss és eredeti francia recept szerint készül itt. Igazi kis kincs ez a pékség, s ha ezt én mondom, az úgy is van. Megindulok Jeff felé, majd megállok az asztal mellett, s úgy nézek rá.
- Bonjour, Jeff! - köszönök neki, nem mosolygok, nem örülök, nem érek hozzá. Kifejezetten nem érek hozzá. Úgy viselkedem, mint egy igazi olasz, aki irtózik az érintésektől. Nem akarom, hogy hozzám érjen, kikerülném, ha megpróbálná. Nem mintha borzalmas lenne, éppen ellenkezőleg, félek attól, hogy túl ismerős lenne. Igen, kínosan kerülni fogom az érintkezést, ez így lesz.
Leülök a vele szemben lévő székre, keresztbe teszem a lábaim és kissé lazítok a pulóverem kötésén, a táskám belülre a szék háttámlájára akasztom.
- Egy órád van, hallgatlak! - mondom neki lényegre törően és kertelést nem igazán tűrően. Kíváncsi vagyok, mit akar mondani, mivel próbál majd meg... Hmm, nem is igazán tudom mi a szándéka. Mi lehet a szándéka? Nemsokára kiderül, gondolom...

Meg mernék esküdni, hogy a te arcodat láttam
Bár most már mindenhol téged látlak
Azt mondják elment az eszem
Kezdem azt hinni, hogy igazuk van

Elgondolkozva pillantok ki az üvegablakon. Odakint pezsdül fel az élet, egyre több járkáló halad el az üzlet előtt. Ennyi épp elég, hogy terelje a gondolataimat arról, mennyire Liv körül jár az eszem tegnap óta. Hogy szinte semmi nem köti le a figyelmem, hogy a munkahelyemen is frusztrált voltam, szétszórt és állandóan az órát néztem, azon rágódva, vajon miért telik ennyire lassan az idő. A találkozót vártam, mint ha ezen múlna az életem további sorsa. Pedig nem. Csak szeretném. Tudtam, hogy nem könnyű a múltamon túllépni, de szembesülni a valósággal, hogy az nem ereszt, nagyobb pofon volt, mint hogy eljöttem egy szó nélkül. Rá kellett jöjjek, hogy igen is sok számít azon a kapcsolaton, legyen jó vagy rossz, hogy nem akarok másfajta életet, és hogy már cseppet sem számít, hogy Liv anyja mit gondol erről. Amikor megtettem, hogy lelépek, még túlságosan zöldfülű voltam úgy tűnik, hogy tudjam kezelni a helyzetet. De ma már nem érdekelne. Sok mindent másképp csinálnék és ezt nem csak úgy állítom. Az utóbbi öt évet szívesen visszacsinálnám. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mi a helyzet, Liv bizonyára azóta már keresett magának más partnert, esélyes, hogy van gyereke is, fogalmam sincs.
Már nem érzem magam stresszesnek. Tegnap az voltam. Tegnap a kezem is remegett idegességemben. Csak ültem a kádban, áztattam magam a vízben és egy jó doboz cigit elszívtam. Attól valamelyest megnyugodtam. Az idegesség kiszállt belőlem. Most csak arra akarok figyelni, hogy minden jól alakuljon. Pontosan érkeztem. És nem szeretném, ha Liv erőltetettnek érezné a beszélgetést. Végtére is én könyörögtem ki tőle a találkozót. Ennél kényszeredettebb helyzet nem is lehetne.
Megérkezik. A csengő hangjára mindjárt felkapom a fejem és az ajtó felé pillantok. Kósza mosoly ül ki az arcomra egy pillanatra, köszönök én is, majd állok is fel, hogy hellyel kínáljam, majd be is toljam mögötte a széket. Aztán leülök vele szemben. Azt észrevettem, hogy távolságtartó. Kínosan ügyelt arra, hogy távol legyen tőlem, hogy ne kelljen semmit sem erőltetni. Ami lássuk be rosszul esik. Már nem a régi, semmi sem a régi. Nem tudom eldönteni, hogy ő mennyit változott. Valamennyit biztosan. Bár az számomra teljesen mindegy, hogy milyen irányba, én zavaró tényező vagyok jelenleg a számára és mi sem tükrözné ezt jobban, mint hogy a végletekig menően tárgyilagos marad. Mint ha egy vadidegenhez beszélne. A kedvessége a múlté, azé az öt évé, ami már rég elmúlt.
Igazából nem tudom eldönteni, hogy amit mond, arra hogy reagáljak. Válaszra nyitom a szám, majd be is csukom. Ez így nekem nem megy, mint ha parancsra kellene jelentenem. Nem katona vagyok és ő nem a felettesem. De egyértelműen megváltozott a viszonyunk. Be kell lássam. Tudom, hogy komolyan gondolja azt az egy órát, az idő pedig elindult. Csak úgy lüktet az ütem a fülemben, tik tak. Pedig csak a vérnyomásom szökött az egekbe, a nikotinhiány... Kellett nekem annyit szívnom. Összeszedem magam, ismét válaszra nyitom a szám, de most sikerül is kipréselnem valamit.
- Hiányoztál. - nem ezzel akartam kezdeni, de igazából a lényege a beszédemnek ez. Fogalmam sincs, mivel, vagy hol kezdjem. öt évet nem lehet csak úgy elmesélni hatvan perc alatt. Még annak sem menne, akinek jó a beszélőkéje. Nekem csak akkor jó, ha nem érzem magam megszorongatva. Mert most úgy érzem, szorít az idő. És ezzel együtt érzem, hogy valami fojtogat. De nem foglalkozok vele.
- Emlékszel, hogy mit mondtak a rosszakaróink? Hogy nekünk semmi sem fog sikerülni. Igazuk lett. Hibáztam. Belátom, hogy nem így kellett volna. Stresszes voltam és valami nem volt rendben. Valaki jókor volt jó helyen. Tudom, hogy haragszol rám. Megérdemlem. Egyszer jól seggbe kellene már valakinek rúgnia. - jóformán össze-vissza beszélek, mint aki már korán reggel ivással kezdte a napot. Pedig semmi ilyenről nincs szó. Érzem, hogy csak rontok a helyzeten. Kényszeredett érzés fog el, hogy rágyújtsak, a zsebembe nyúlok és előhúzom a cigisdobozt, de eszembe jut mennyire nem szereti, így csak rá pillantok.
- Zavarna? Öm... faragatlan vagyok, kérsz valamit? - egyre rosszabb. Komolyan látom magam előtt, ahogy csak csúszik le az a képzeletbeli mutató a nullára, vagy még lejjebb. Volt, vagy lesz valaha is esélyem?
- Nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. - bököm ki végül szomorkásan sóhajtva, miközben ajkaim a keserűségtől összepréselődnek. Nem tudom tényleg mit mesélhetnék, hogy mennyire romlott az egészségi állapotom? Mert mást nem igazán tudnék mesélni. Amerre jártam már nem volt nélküle az igazi, bármit csináltam, ő hiányzott.
- Igazából nem történt semmi érdemleges, amit mesélhetnék, csak látni szerettelek volna. - talán így a legtisztább, ha csak kimondom a csupasz igazságot. Nem kertelek, nem beszélek mellé, nem kábítom. Ő sem húsz éves már. Ugyanazzal próbálkozni pedig szerintem hülyeség. Egy nőt csak untat, ha másodjára történik meg vele mindaz, amit egyszer régen élvezett. Fiatalok voltunk, tele energiával, tervekkel a jövőről. Ő érett, megfontolt nővé vált, én pedig egy lecsúszott alak vagyok. Siralmas.