- Talált.. - egy kóbor mosoly a szemeibe, de aztán szemem újra az asztalon, ahogy egy félkerületnyit körbejárva meg is találom a következő pozícióm.
Meg is van! - koncentrálok a golyóra, amikor az ő hangja szűrődik be, és muszáj hogy a szám félreránduljon. Visszaegyenesedem. Megint..

- Nos.. ha akarod, el is véthetem.. - beszélek a szemeibe, de a kezem közben jár.. a dákó érinti a golyót, az megindul és.. - Hopsz.. és meg is tettem..- mindvégig csak a szemeit nézem, és csak egy kiadós vigyor.. csak azután engedem. Szerettem vele játszani.. Régen. Az időtöltéseim egyik legjobbika volt...

- Vagyis a tied a pálya. Mutasd mit tudsz! - megközelítem, de pont a szemeibe nézek, és épp előtte támasztom a földnek a dákómat ahogy jobb kézzel körbeölelem.(a dákót)

- Te pedig útban vagy! - egy féloldalú mosolyom int szemmel a sörömre, ami mellett épp.. terpeszkedik, és ad helyet vagy sem, egy újabb lépéssel pont mellé, érte nyúlok. - A kaja meg jöhet...

Tetszik.. Azt hiszem tetszik ahogy újra játszik velem, régi érzéseket ébreszt. Régieket.. Amik régen voltak... De már nincsenek...- szívtam meg az orromat ahogy a sört a számhoz emelem, de a szemem végig ottragadt a szemeiben, és hogy miért!??
Hirtelen kapok észbe, és egy torokköszörüléssel fordulok el. Az lesz a legjobb... Mindkettőnknek, és az egész.. ügyletnek, ha a holnapi napot nézem.

Ő a dákóért nyúl, de én pár lépés amit megteszek. El tőle, mégis aztán félig szembe vele, ahogy comboldallal megtámaszkodom az asztalon, és a dákót még mindig nem engedve húzom meg a második kört. De már nem vonzanak a szemei.. Pontosítok! Már nem engedem hogy magukkal ragadjanak, még ha ő az asztalon is vizslat közben.

- Szép kis hármas.. - vágom rá jóízűen, de aztán az asztaltól ellökve magam, hagyom, hadd ügyeskedjen, inkább megtámasztom az asztal melletti falat.
Golyó gurul.. megtalálja helyét a zöldben én meg érezhetően elmosolyodok.

- Azt látom.. - dünnyögöm, de ahogy visszajön, nem figyelem, csak mikor már közel áll, vissza a szemeibe.

- Legyen pizza! - egy sóhajtással egybekötve, de nem sürgettem, nem akartam hogy ellépjen - Már ha nincs ellenvetés.. - kiegészítésképpen, de bal kezem emelkedik a jobb oldalán és meglötyögtetem a sörömet.

- És jó lenne még valami folyékony kenyér is.. - egy pillantás a kezemre - Ha elhúzódna a játék.. - már megint a szemei, és ha nem mozdult... Valahol biztosan érzem a vesztemet.
Valahol egészen mélyen...
Csak kár... hogy nem engedelmeskedek neki.

- A legtöbbel.. - rántom félre a fejem, de még mindig nem sürgős hogy ő vagy én, ellépjen, valahogy kényelmesen érzem itt magam. A közelében..

Dolgozik a mobil. A messziből úgy tűnik ismerős hang szólal meg, én meg még mindig nem mozdulok. Csak szorítom a sörömet, aztán kortyolok, végül levezetem a szemeimet. Le.. egészen a padlóra, mielőtt újra szól és csak a szavai rángatnak megint fel.

- Oké! - dünnyögöm, de megvárom hogy ő legyen az aki lépjen, és amint megteszi, csak akkor mozdulok el. Csak egy egészen kicsit.. csak egy lélegzetvételnyire, de aztán leküldöm az üvegben összes megmaradt sörömet, és az üveget a földig hajolva megállítom a padlón.

- És ugye önkiszolgálós.. - lököm el magam aztán, miután feltűnik, túl sokáig mérte fel a szemem, és az ismeretlen lakás valahogy ismerőssé vált a szemeimben, csak minél hamarabb csússzon az a következő.

Megcélzom a hűtőt. A háttérben hallom a golyók koccanását a térfélen, de aztán nyílik az a hűtő, előttem is két üveg, én meg teketóriázás nélkül rámarok.
Nem tökölök. Az egyiket az asztal szélével nyitom le, a másikkal viszont felé sétálok.

- Ez még hideg.. - célzok a Vegasban rekkenő hőségre, ami neki megszokott lehet, de én alig pár napja érkeztem.

Ha elveszi, ha nem, megszabadulok tőle, majd én is beleiszok a már második, de tényleg hideg sörömbe, aztán teketóriázás nélkül a kezébe nyomom.

- Ne hagyd hogy megmelegedjen.. - kacsintom a szemeibe, aztán.. ASZTAL! Figyelmeztetem magam, vissza a feladatra, ahogy a következő lökést felmérem, és most eszemben sincs elvéteni. Majd a következőt! Igen, egész biztos vagyok benne hogy némi előnyt adok neki, még ha nem is teljesen fair így a játék. Most... nem az a cél hogy kizsebeljem, vagy hogy keresztbe tegyek neki. Az egy egészen másik történet...

Szóval a golyó... Ott kéne legyen a figyelmem, de a fejem közben egészen máshol járt. Fuldoklott az emlékekben, az érzésben, amit akarok és amit nagyon nem kéne, és.. fuldoklott a győzködésben, hogy ugyan miért is ne!
De a GOLYÓ..! - köszörülök torkot erősen a zölden virító asztalon tartva a szemem és nem mutatom, remekül elrejtem, de kipasszírozok egy fullasztó sóhajt a tüdőmben.

Gurul a golyó... egy teli benn is végzi a megfelelő helyen, amikor készülök a következő lökésre, egy szó nélkül, néma csendben, de a következő szava megakaszt.
Ránézek.
Őszintén szólva nem tudnám megtippelni mit is akar tőlem, amíg nem folytatja tovább..
Ledermedek. Először, másodszor amikor testileg is követi a helyzetet, a szemeim meg a helyükre vándorolnak.
Nyelnem kell.. csak aztán vissza a szemeibe, és az a következő sóhaj késztetése amit visszakényszerítek, de felveszem a kesztyűt és kiegyenesedem.

- Mibe fogadjunk!?? - kérdezem, teljes erőbedobással és tisztességesen, egy percig se gyanúsíthat hogy csak a kedvére teszek, ha játszunk.. hát ne kövessük a múltat, játszunk TISZTESSÉGESEN!
Mindennek megvan az ára...
És mindenkinek.

És játszik velem... Én meg nem tudom tényleg bánom e, talán ezért voltam a legdühösebb. Mégse látszik semmi az arcomon, csak kiegyenesedem és felteszek.. egy igen félremagyarázható kérdést.
Mégis egyszerű a válaszom, és valahol belül, a gerincem feszülésén engedve elmosolyodva válaszolok. Válaszolnééék.. ha nem követne ott valami más is.. egy újabb léprecsaló ígéret, amit a szemem lát, eszébe se jut nem észrevenni a lényeget, amire megint a szemeibe nézek.

- Ne ajánlj olyat.. amit eszedben sincs betartani. - a szám jár, mégsem én beszélek, nem vádaskodom, csak magával húz egy érzés.. egy emlék, egy ígéret, egy olyan ami mindennél jobban hívogat és ami átok engedni neki.

Még akkor is figyelem amikor mozdul.. amikor elhagyja a korábbi helyet, kezében a sör, az enyém is, én meg még mindig csak feszülten figyelem, ahogy a kezét is mikor felém nyújtja a sörömet, de én még mindig nem lépek. Várok. Egy válaszra, egy elbocsátó szóra, egy jelre, hogy ez csak egy játék volt.. olyan mint régen.. egy ártalmatlan és tétlen, egy olyan amit nem is remélhetek, de ha nem...!

Isten bocsássa meg amit tenni fogok...

Csak őt figyelem... A szemeit.. a kezét.. a száját, ahogy beleiszik a sörbe, de aztán ahogy az üveg lekerül a másik mellett, visszanyerem a magamhoz való eszem.
És akkor megszólal..
A szavai még mindig kétkedést sejtenek, bennem, talán két külön világ ütközik most össze, de még mindig a hátát figyelem, ahogy ellép..

Az ágy.. először semmit se értek, de aztán lehajol.. előszed egy kis.. csomagot?? Kihúz belőle némi lét. A levegőm csak ekkor enged, valahogy közben mikor visszatér és a zöldhasú lenn fekszik az asztalon.

- Nem akarom elvenni a pénzedet..- beszélek vissza a szemeibe, de nem várom meg amíg válaszol, valami más villan a fejembe.

- Azt mond meg miért... - hosszúra nyúlik a szünet - Miért halt meg. Ő..- hogy kell e pontosítanom, nem vagyok biztos benne. Menyasszony.. Még mindig ez villózik a fejemben, valahol hátul, mélyen elrejtve, ott ahol a nemkívánt dolgok rejlenek. Azok a dolgok amikkel nem békülök.. és amik nehezen érintenek...

Érzékeny pont. Nem kellett hogy kérdezzem, beszéltek azok a szemek.
Nem tudom hogy jól tettem e. Hogy megkérdeztem. Persze őszintén szólva nem tudom mit rovázok ezen, egyszerűen csak feltettem egy kérdést. Rita úgysem válaszolt ha nem akart, semmire, nem az a fajta volt akit bármikor is.. bármire rá lehet venni, még most sem, ez már órákkal ezelőtt feltűnt, de ahogy most nézett, mégis valami bántott benne!

Mégis beszélni kezdett. Ami őszintén meglepett. Nem gondoltam volna hogy.. hogy nem makacsolja meg magát újra, úgy ahogy alig egy órával ezelőtt tette, az ajtó előtt, vagy odabenn, vagy úgy ahogy tegnap este, és azt sem gondoltam volna róla hogy úgy dől majd belőle, mintha nem telt volna el az a kibaszott nyolc év. Mégis így volt. Megtette.. És ez valamit sejteni engedett...

- Szeretted?? - az első kézenfekvő kérdés. Hogy miért?? Mert érdekelt. Nem tudom miért.. nem akartam tudni miért, egyszerűen csak megkérdeztem.
Nem engedtem a szemeit. Úgy ahogy ő se az enyémeket, de nem tudom mit tükröztek az enyémek. Megértést? Részvétet? Talán azt amit az övéiből olvashattam ki. Csak szorítottam a földön támasztó dákót az öklömben és egyetlen dolgot próbáltam:

Megfejteni...

Úgy álltam ott mint akit odaszögeltek. De nem bántam. Nem is.. foglalkoztam most ilyen kicsinyességekkel hogy a dákóba marnak az ujjaim, még mindig, csak szorítom, mintha attól várnám hogy a dolgok könnyebbé váljanak.
Csak a nőt figyeltem. Azt a nőt akiről sosem bírtam ha összetört, és mindig.. felelősségemnek éreztem hogy megvigasztaljam és átöleljem és a fülébe súgjam: semmi baj nem lesz. Ugyanúgy megvolt az az érzet. Mintha nem teltek volna el hosszú évek, a belső késztetés még annál a valaminél is erősebb, mégis szorítani kellett a botomat.

- Sajnálom.. - ezt még akkor mondtam mielőtt ellépett - Megérdemelted volna a boldogságot. - hogy tudnék e mondani többet?? Jobbat.. vagy helyénvalóbbat, vagy egyszerűen keresni az okokat, mi-miért történhetett, és felépíteni egy másik jövőképet, mi lett volna HA...!
De mindez már nem számított. Ő ellépett, én meg.. csak mikor már háttal állt, engedtem el a dákót, léptem az asztalhoz közelebb, hogy mit sem törődve már a játékkal, rajta elfektessem és..

.. és igen. Megindultam abba az irányba ahol ő volt.
De nem szólaltam meg. Csak a szemeibe néztem... majd a dobozra a kezében, ha azóta nem tette le, de ha mégis, magam szolgáltam ki magam tüzet keresve és ha kaptam.. háttal megtámaszkodva az ajtófélfán vele szemben, mélyre fújva a füstöt néztem a szemeibe.

- Elmúlt...

Igen, elmúlt. Ahogy azt hittem vele minden, de most...

Őszintén nem tudtam hogy tényleg így hiszem e. Hogy ami vonz.. az csak egy emlék.. csak a teste, vagy egy befejezetlen, ki nem mondott ígéret, a fiatalság.. a lázadás, egy másik, gondtalannak tűnő élet. Ő volt.. Most már bebizonyosodott előttem, ahogy az is, hogy óriási baklövés volt amit elkövettem. És talán ez volt a legnehezebb...

- Rita, ha tudnám.. - sikerült csak hosszú néma percekkel azután hogy a szemeimbe nézett, repült a csikk, de nem követte a szemem, csak beleragadt az övéibe, és már előre éreztem hogy mozdulni fog. A vízválasztó lépés.. Valahogy így mondanák az ostoba könyvek, de én csak hallgattam és figyeltem, és képtelen voltam levenni róla a szemeimet.
Hogy miért nem én léptem meg?? Nem tudom. Talán gyáva vagyok, talán túlontúl foglalkoztatnak a részletek, Nevil.. a holnapi munka, a jövő.. Félelmek?? Talán mindig is féltem valamitől...
De nem mozdultam el ahogy közelebb lépett. Nem tettem, bár valahol hátul még visongva tombolt az eszem, de jól tudtam mit akarok. Őt akarom.. És most már biztosan benne.

Lecsukódott a szemem ahogy hozzámért. Csak egy rövid pillanatra amikor érintett, de aztán újra látnom kellett. Ő volt az.. Újra. Már nem csak a képzelet.. vagy egy álom, amit a fejem még sokáig kergetett vagy nyolc évvel ezelőtt. Néha még azután is..

- Hiányoztál.. - beszéltem a szemeibe, de nem engedtem el. A csikket magam mellett, még mindig nem, és amikor felsimult az arcomon a tenyere, csak akkor csukódtak le a szemeim megint, hogy részben a tenyerébe hajthassam a fejem.

De aztán elvonult, és én csak akkor nyitottam meg megint. A csikk már valahol rég kiesett, de ha nem tette volna, akkor is elhajítom a fenébe, ahogy csak a szemeibe nézek, és jól tudom hogy mi az ami most jönni fog. Megcsókolom..

Nem figyeltem, mert rohadtul nem érdekelt hogyan léptem közelebb. Hogy mikor fonódott fel az állára a két kezem, és mikor húztam közel.. én is közelítve, mégis.. csak egész óvatosan nyomtam a szájára az enyémet. Olyan lassú sebességgel ahogy már nagyon régóta nem. Ahogy csak közös.. megfáradt reggeleken, és mielőtt azt mondtam neki: Szeretlek.. De most nem beszéltem. Csak hallgattam, nem szólaltam meg. De hogy tényleg így lett volna?? Még rohadtul zavaros volt minden. Hirtelen, lesújtó és képlékeny, nem kockáztattam hamis ígéreteket. Többé már nem. Csak az igazság az ami számított.
És még rohadtul nem tudtam hogy áll a helyzet.

Régi idők.. Igen, valamiféleképpen így emlegethetném azt amire most emlékeztetett, mégse hagytam hogy magukba nyeljenek az emlékek, most csak a most-nak éltem. Ennek az egyetlen pillanatnak, és ahogy nem lökött el, nem ellenkezett, egyre inkább belemerülve az érzésbe fordítottam meg a szájában a nyelvemet, a viszontlátás minden percét kihasználva.

Éreztem amikor megharap. A régi Ritára emlékeztetett, mégse vonult ki a mosolyom, ténylegesen nem, amikor elhúzódott tőlem, de legbelül igenis vidámsággal töltött el.
Aztán amikor bújni kezdett.. Már nem ellenkeztem. Óvón ölelte körbe a két karom, zárta be a két tenyerem, és hagytam hogy a mellkasomra dőljön. Szerettem ezt az érzést.. Őrületesen, és ahogy az állam a hajához érve a feje tetejére emeltem, kissé rádőlve a fejére szorosabban öleltem körbe.

Nem tudom meddig állhattunk így, egy szó nélkül, de jó volt. Olyan megnyugtató, amilyen már nagyon régóta nem, mégis.. ha nem mozdult, akadt közlendője vagy önállóan húzódott el tőlem, a fejére emelve az államat, ki a messzibe bámulva szólaltam meg.

- Sokáig jártál még a fejemben.. Akkor. Talán évekig.. - a hangom nem hangos, de nem is suttogok. Beszélek. Úgy mintha saját magammal tenném, a lelkiismeretemmel állnék szóba egy korai magányos reggelen. - Hagytam magam meggyőzni. Magamtól és.. Nevil-től, de nem ő a hibás ebben.. - emeltem el róla az állam hogy őt magát is elengedjem és a szemeibe nézhessek. Nem mintha az bármin is változtatna. - Azt hittem úgy lesz jó neked. Hogy rendben leszel, hogy nem hozom rád ezt az.. egészet.. - szívtam meg az orromat, és az eddig két kézzel fogott felkarját is elengedtem, csak hogy elfordulva tőle elléphessek. - Egy barom voltam.. Egy őrületes faszkalap, hogy hagytam hogy elválasszanak tőled. Hogy én.. elválasszam magam tőled. - fordultam már valamivel távolabbról meg, és hogy az igazság pillanata?? Igen, a fejezések. Ennek a pillanatnak is el kellett jönnie. És most elérkezett. De nem bánom. Egyáltalán nem bánom hogy most megfizetek, minden tettért fizetni kell! Egyszer.. És most ő lesz a hóhérom aki eldönti hogyan is szólnak azok a büntetések!

Néma csönd. Nem tudom hogy ezt vártam e. De minden mozdulat, az ahogy az ajtót minden szó nélkül csukta be, valamire emlékeztetett. Egy kitörni akaró vulkán erejére..
Ahogy húzta az időt, én nem mozdultam el. Tudtam hogy előbb utóbb kitör. Hogy megkapom ami jár nekem és én türelmesen kivártam a mészárlást. Akármi is lesz a vége.
De aztán mégis más következett...

- Sajnálom.. - valahogy nem mondhattam többet, hogy nem akartam ezt?? Igen, nem akartam. Hogy rosszul döntöttem?? Agyatlanul.. felelőtlenül, gyáván, mint egy gyerek! De mégis megtettem. És most hiába fogadkozom vagy akár esnék térdre előtte, a tényeken nem változtat. Így csak egy dolgot tehettem. Megbántam. És vártam a bocsánatát ha az egyáltalán létezett..

Amikor felém tart, és kikerült, ott egyálltó helyemben fordultam meg. Felé. De nem léptem közelebb. Csak álltam és figyeltem ahogy helyet foglal az asztalon.
De aztán megfeszül a gerincem. Az újabb szavai.. résnyire húznak a szemeim a helyükben, nem gyanakszom, csak..
Meggondolom a válaszom, ahogy közben nyelek egyet. A padlót nézem.. vagy legalábbis száguldoznak a gondolatok a fejemben, talán mérlegelek. Hogy mit.. akarok. Hogy mi lesz az öcsémmel, hogy mi lesz ha...
Fejezd ezt be! - figyelmeztetem saját magam, és visszanézek a szemeibe. Rövid pillanatok telnek el, és csak azután indulok el feléje.

Pont, közvetlenül előtte állok meg. A szemeibe nézek, felmérem. Ő megint kérdez, pedig még nem is hallotta a válaszom, és..

- Nem te vagy az akitől tartok..- a hangom lemondó, ahogy a pillantásom visszacsúszik a kezeire - Én vagyok az, aki megszokta már a futást. Hogy meneküljek.. Hogy mindig nézzek a hátam mögé, és.. - rázom meg de csak mértékletesen a fejem - Nem tudom képes lennék e egy helyen élni. - vissza a szemeibe. Segélykérés?? Nem hinném. Sokkal inkább a gyökértelenség érzése, a nem tartozol senkihez, a nincs senkid.. és semmid.. és nincs amit elvehetnek tőled.. Ha az egész világ ellened van..
Te egyedül vagy a világ ellen!

És nem biztos hogy ebből menekülhetsz.

Igaza van.. Tisztában vagyok vele, mégis csak állok ott és hallgatom, egészen addig míg...

- Rita.. nyugodj meg! - csitítom, de nem biztos hogy érdemes, hogy megfogadja vagy egyáltalán megérdemli, hisz igaza van. Teljes mértékben.

- Azt mondtam.. - de itt véget érnek a válaszok. A dolog félbemarad én meg egy nagyot sóhajtok, mielőtt ellépek és már nem a szemébe folytatom. - Csak adj egy kis.. időt.., oké?? - kérlelem, valahogy elérve a szoba végét és ott fordulok meg. - A dolgok olyan gyorsan történnek, neked mindig ott volt.. Vincent.. - mondom enyhe fintorral a nevet, holott nem tudatos, önkéntelenül teszem - Te tudod milyen.. kötődni, ha megvédenek, ha van valaki akire számíthatsz… - rövid a szünet - Nekem nem volt soha senkim! És jól tudom, ezért csakis én vagyok a felelős, senkit nem hibáztathatok érte, de akkor is.. - valahol elhal a vége.

- Csak adj egy kis időt.. rendben!? - ezt már a szemeibe. Hogy kérlelem!?? Valami olyasmi. Vagy csak egyszerűen nyitva hagyok egy kiskaput ahova menekülhetek.

Örökké fogoly maradsz, ha folyton szaladsz…

Azzal tudtak a leginkább felbaszni, ha nyugtatgattak akkor, amikor szükség sem volt rá. Morcossá váltam, még inkább, mint amilyen voltam, de sikerült nem visszaugatni. Vinnie-nek tuti már járt volna a pofám. Ő úgysem bántott volna, maximum csak kaptam volna egy kiadós lebaszást, amire azt mondtam volna, hogy dugja fel vagy bassza meg, de ez más volt. Itt féltem. Vagy ha nem is, akkor tartottam a következő lépésektől. Ismeretlen volt már mindez számomra és bizonytalan. De rohadtul.

Vártam. A szavaira, arra, hogy folytassa, és amikor meg is tette, csak a szemeimmel követtem a mozgását. Van benne igazság és logika, amit mondott, de a kérdésére csak felsóhajtottam, elfordítva a tekintetemet is róla pakoltam vissza az asztalra a golyót, meglökve ujjaimmal, hogy az egyik távolabbi lyuk felé guruljon.

- Ha kibírtunk nyolc évet egymás nélkül, akkor nem most fogok nyüszíteni, Gabe - kezeimmel segítve szálltam le az asztalról, kaptam fel az üres sörösüvegeket az ujjaim közé, és a konyhában lévő szemetes felé tartva beleengedtem azokat a műanyag zsákba. Ahelyett, hogy még egyet elővettem volna, inkább egy poharat vettem le a mosogató feletti szekrényből és engedtem bele csapvizet, amiből lassan kortyoltam.

De volt ott más is, ami megfordult a fejemben, hogy jobb, ha tud róla. Nem azért, hogy azzal kellene számolnia, mégis jobb, ha tudja, hogy ki vagy mi a fontos számomra. Megköszörülve a torkom pakoltam le a poharat a pultra, de még mindig a szekrények felé fordulva maradtam.

- Van.. valaki. Akivel le tudom vezetni a feszültséget, ha épp felbasszák az agyam - fordultam meg, hogy őt nézzem végre. - Hozzá megyek, ha azt akarom, hogy megkeféljenek - ja, sikerült a szemeibe nézve mondanom mindezt, mert részben igaz volt, részben pedig tudni akartam, hogy reagál rá. Nem, nem hiszem, hogy féltékennyé válna. Ennyi idő után felesleges lenne a részéről, de azért.. az őszinteség sosem állt távol tőlem. Semmilyen téren sem. És hogy rajtam mit lehetett látni? Fogalmam sincs. Az biztos, hogy feszültebb voltam, mint ez előtt tíz perce, amikor először érintettem meg. Most ugyanolyan szar volt, mint tegnap. Ismeretlen és bizonytalan.