Már-már zseniális, ahogy Cooper az emberekre hat.
Na, nem mintha nehéz lenne zavarba hozni egy kamaszfiút. Vagy legalábbis amihez Rappoldnak nekifutás kellene, az egy csinos és/vagy flúgos csajnak meg helyből. Nem fog együtt érző pillantást vetni a srác felé, Emilio végezze csak szépen a feladatát, helyette Amyre néz. Önkéntelenül simul jobbja a lány derekára, s féloldalas mosollyal néz le rá. A puszi önmagában nincs ellenére, de nem viszonozza. Még a végén rendszert csinálna belőle a csaj, amire enélkül is van esély.
– Hogyne! Veled lett teljes ez a nap! Akkor elmondod miért jöttél? – kérdi, miközben gyengéden lefejti magáról a Kalapos Királynőt. Nem igazán szereti az efféle romantikus filmbe illő pózokat, na nem mintha olyan kellemetlen lenne a nő közelsége. Ellenben az efféle gerjedelmeket jobb nem a fél szerkesztőség szeme láttára folytatni. Ebben megerősíti őt Nielsen elfojtott kuncogása is… (Ennek is meglesz a témája ebédszünetben.)
A férfi idejekorán megtanulta, hogy ez a csaj kaotikus és öntörvényű, mint egy mesefigura valami kicseszett szürreális darabból. De hát őt így kell szeretni…
…vagy nem szeretni…
Ez után odaáll Emilio mögé, s rápillant a monitorra. Amennyiben a srác a tudósítását a képernyőn tartaná, s nem tűntetné el, Rappold még bele is olvas, de csak addig, míg Cooper nem válaszol, már ha válaszol.  
– Rendben, Emilio. Ha végeztél, nyomtasd ki. Nem kell állítgatnod semmit, csak rámész a nyomtatásra… Amint Lady Cooper dobbantott megnézzük mit írtál.

Amint zavarba jőve lezuttyanok a székre, már rögtön azon is zavarba jövök, hogy zavarba jöttem. Mert ez olyan gyerekes, olyan iskolás. Mr. Rappold rajtakapott, hogy kicsit ismerkedem Amyvel. Na és? A cikket már megírtam. A suliban nem néznék jó szemmel az ilyesmit akkor sem, ha már kész a feladat. De itt? Hát éppen most is egymás nyakában lógnak ők is!
Az, hogy ők ketten egy rövid időre teljességgel megfeledkeznek rólam, segít, hogy ezt végig tudjam gondolni, és kicsit megnyugodjak. Mire Mr. Rappold beleolvas a cikkbe, már én is képes vagyok azt olvasni.
Amy csak játszott velem, ennek amúgy sincs semmi jelentősége. Hiba volt egyáltalán megilletődni.
A cikkbe belejavítok két helyen, lecserélek egy-egy szót, egy helyen kicsit hezitálok, hogy beszúrjak-e még egy mondatot, de úgy érzem, akkor túlmagyaráznám. Akinek van elég esze, az érti így is, a többiért meg kár strapálni magam, a sötétség csak ritkán törhető át szavakkal, s ahhoz, hogy én úgy írjak, még kell némi gyakorlat, ihlet, meg talán egy csomó minden más is.
Nagyjából a felszólítás után egy perccel elkezd berregni a nyomtató, és hamarosan ott virít a papírom az irományom.
Innentől én csendben ülök, mozdulatlanul, ráhagyom a nagyokra, hogy elflörtölgessenek egymással, itt se vagyok. Persze figyelek, de igazából kicsit inkább pihenek, mert sok minden történt ma ár eddig is, kell az elmémnek egy kis pihenő.

Egy féloldalas, sokat tudó vigyort villant a lányra, de ennél jobban ragozni nem akarja. Tulajdonképpen – és jelen esetben szerencsére – Amy jókislányként viselkedik, s ahelyett, hogy tovább hozná a frászt(?) Emiliora, hagyja magát leakasztani Rappold nyakából. Jó! A kölyök úgyis elromlik az évek során, minek nekik kezdeni/folytatni a megkezdett a folyamatot…
Azonban, ahogy a történetet hallja, a magabiztos mosolya hitetlen kétkedővé válik. Közben a férfi odalép a nyomtatóhoz, s kiveszi a kinyomtatott lapot. Eztán fordul vissza Cooperhez, aki kb. most tart ott, hogy azt az ominózus tortát elemelte.
Miféle barom az, aki elgyalogol az esküvőig, majd a szertartás előtt lelép?
Az újságíró vesz egy mély levegőt, majd elkezdi bontogatni a dobozt, de mielőtt belenézne, a válla fölött Emiliora les, aztán fordul Amy felé.
– Hogy helyes-e, arról nyilatkozzanak a lányok. De valóban, elég rendes gyerek – eztán néz bele a csomagba, s valóban ott találja a fehérmázas, s minden giccsessége ellenére meglehetősen jóképű esküvői tortát. – Na, Emilio… ma tortát is eszünk. Ha másért nem is, emiatt érdemes volt ma ide jönnöd. Remélem barackízesítésű… – az utolsó mondatot már csak magának mondja. Nem! A csoki rózsák miatt nem valószínű. Fenébe… Ezt követően pillant újra a fotósra, aki ezúttal a fiút nézi plüssmackónak. – Perszehogy. Miért is ne? Viszont Emilio még nem gyakornok. Egy iskolai feladat miatt tölti velem a napot. Igyekszem meggyőzni, hogy az újságírás a neki való hivatás… néha jár hozzá hozzád hasonló tortatolvaj fotós is, egyszóval kész kaland, móka és kacagás ez a szakma! – sandít jókedvűen a srácra, de többet nem tesz hozzá. Nem mintha annyira zavarná, hogy a gyerek csendben gubbaszt a széken, de ha már itt van, akkor ne úgy érezze, hogy valami kiképzőtelepre került, ahol neki kuss a neve. (A hirtelenjött hallgatásából másra nem tud Rappold következtetni.)
…bár a Vattacukrok Fejedelemasszonyának jelenlétéből nem valószínű, hogy sokan erre asszociálnának…

Érdekes hallgatni, ahogy felettem megbeszélik a dolgokat, a zömét úgy, és rólam, mintha ott se lennék. Kabala ... helyes, nem helyes ... ja, és most már legalább az is kiderül, hogy még a suliból sem sikerült kinőnöm. Igaz, ehhez már csak két hét kell.
A tortára odasandítok, de igazából nem tud felvillanyozni, mert még egy szétment házasságról mesél csak nekem. Igaz, ez még a házasságig sem jutott.
- Még mindig rendesebb dolog volt a férfitól most lelépni, mint ki tudja hány gyerek után. - jegyzem meg, mert hát csak rész kéne venni a társalgásban.
Mozdulni nem tudok, mert valaki engem használ most könyöklőnek, így a beszélgető partner, vagy a torta felé fordulni esélytelen, marad a monitor bámulása.
Hogy az újságírás nekem való hivatás-e? Nem tudom. Jelenleg inkább az általános önbizalmammal van baj. Vagyis nem magamban nem bízom, hanem a világban. Azok a munkák, amik a sor alján vannak, és senki nem töri magát értük biztonságosak. A bevétel nem nagy, de fix. Ha egyikből kirúgnak, fél óra alatt találok újat. S nekem most az kell, hogy fixen jöjjön valami, amit be tudok tuszkolni anyám pénztárcájába alkalmanként. Nem kell sok, mert nem hiányzik sok. Amint ezen az egész bírósági mizérián túl leszünk, és rendeződnek a család anyagi ügyei, majd elgondolkodom, hogy a  karrierépítés rögös útjára lépjek-e.
Amy meg olyan, amilyen. Cicázik itt minden hímneművel, de nem azért, hogy bármi legyen belőle, vagy azoknak jó legyen, hanem mert neki jó így. Most, hogy kikerültem kicsit a bűvköréből, máris sokkal tisztábban látom, mit is csinál, és most már nem hiszem azt, hogy valami különös és rendkívüli történt. Csak nekem volt az, neki megszokott.

Rappold Amy-re sandít, ahogy a lány beleles a dobozba, de nem emeli meg a kartonládikót, hogy megkönnyítse a fotós dolgát.
Hallja Emilio megjegyzését, nem reflektál arra sem, ellenben mosolyra húzza a száját a csaj válaszán, aztán csak biccent egyet. Egyelőre nem indul el a szerkesztőség primitívebb melegítőkonyhájaként is funkcionáló kávéfőző helyiség felé három szem villáért és műanyagtányérért. A csaj róla tett megjegyzésére mosolya cinikusra vált, míg a háttérben Nielsen jól szórakozik.
– Ki beszélt itt szórakozásról? Nem asszociálsz túl ügyesen, Cooper– jegyzi meg némi rájátszott szigorral, bár valószínű, hogy ez nem fog változtatni a lényegen. A szavait a nő úgysem neki szánta, így aztán addig, amíg Emilio válaszol(?) a nőnek, az újságíró is elindul a korábban említett helyiségbe a még korábban kért evőeszközökért, de Amy szavai megállítják. Két lépés után megfordul, s egy pillanatra gyanakvó képpel néz a rózsaszínhajúra.
– Miért is ne? – kérdez vissza. – De csak azért mert szerinted bejönne nekem. Mire gyanakszik? És honnan ismersz Te cuki ápolónőket? – azt már nem teszi hozzá, hogy már ha nem vagyok indiszkrét. Ehelyett két lépést hátrál, majd megfordul és elindul a konyha felé. Amy majd válaszol, ha visszajött. Minden esetre egy-két percig mindenképpen elhúzódik Rappold távolléte: három villaszerű anyagot és ugyanennyi tiszta tányért nem egyszerű találni a szerkesztőség szintjén.

Nekem ez a csaj kicsit túl bizalmaskodó. Sok az érintés. Nem mintha nem esne jól, éppen ellenkezőleg. Olyan húrokat penget meg bennem, amiknek most jobb lenne némának maradniuk.
Én kérem itt most dolgozom, mi több az utolsó esélyemet próbálom kihasználni, hogy ne bukjak meg év végén, ami az érettségi évében valljuk be, tök ciki lenne. Most nem terelheti el a figyelmemet némi affektálás, tüll, és ékszer.
Továbbra sem érzem otthon magam a szituációban, én itt csak egy díszlet vagyok, amit Amy felhasznál a performanszához. Ha nem lenék itt, akkor másképp adná elő magát nyilván, de a lényeg nem változna.
A sztorit figyelem, elvégre nem vonultak el, hogy titokban beszéljék meg. Az alsóbb kategóriás egészségügyi ellátás esetében elég sok probléma van mindig is. A mifélék nem szeretnek betegek lenni, mert az sose jó, sőt, gyakran egyenes tragédia. Sok várakozás, túlterhelt orvosok, káosz ... Az, hogy van, aki nem gyógyít, pedig erre esküdött fel, nem lep meg. Az esküszegés manapság már nagy divat. A házasság is egy eskütétel elvileg ... de már csak elvileg.
Közben, amíg ők a sztorit fogalmazzák, én megnyitok egy új fájlt, és nekiállok megírni a vázlatot a mai nap eddig lefolyt részéről, hogy még frissiben feljegyezzem a lényeges dolgokat. Magamban már a beadandót fogalmazom, de annak nem akarok itt nekikezdeni. Most csak azt írom le, mi mindenről kell majd írnom otthon.

Az utolsó szóváltásokat már nem hallom kettejük között, mert leköt az, amit írni kezdtem. Próbálok minél alaposabb vázlatot írni, mert tudom, hogy mire hazaérek, minden fakulni fog, és ráadásul fáradt is leszek. Márpedig a beadandó nem lehet rossz, mert akkor nekem annyi.
Persze Amy nem áll le, továbbra is én vagyok nála terítéken, vagy inkább újra, mert mivel Mr. Rappold jelenleg nem elérhető.
- Nem ijedtem meg. - válaszolom az első felvetésre félvállról. - Csak próbálom komolyan venni, amit csinálok. Elég sok múlik rajta.
Ennél komolyabban nem akarok részletekbe bocsátkozni. Nem kell ennek a csajnak tudnia arról, hogy az életemért küzdök.
A következő kérdés azonban már jobban felpiszkál, és így a gépelést abbahagyva, kicsit a széket elfordítva szembenézek a "tüneménnyel".
- Na és, te, Amy, tényleg érdekellek, vagy csak éppen unatkozol? - kérdezek vissza ugyanolyan hangsúllyal. - Mi számít? A jó sztori, vagy az is, hogy esetleg egy-kettővel kevesebb lesz a csóró áldozat a hullaházban?
Nem tudom, igazából miért vagyok most ennyire provokatív. A hangulatom megváltozott, és magam sem tudom, hogy miért. De hirtelen olyan céltalannak és üresnek tűnik az évődés, felesleges idő és energiapocsékolásnak. Neki van miből pocsékolnia. Nekem sem időm, sem energiám mostanában. Bár ilyen szempontból a kérdés is felesleges energiapocsékolás, az ő beállítódásán úgysem változtat pár szó, ahogy másén sem, bármi is legyen a motivációja.
Hogy érdekel-e az írás?
- Néha úgy érzem, lenne mit mondanom, de ugyanakkor, ha jól körbenézek, akkor azt látom, hogy falra hányt borsó az egész. Az írók már évezredek óta leírják, mi a gond az emberiséggel, rengeteg dráma, regény, értekezés szól róla. Egy fikarcnyit nem változott semmi. Etikailag, erkölcsileg ugyanott tartunk, ahol az ősember, ha nem csúsztunk lejjebb.